“Nem látom”

2013 április 10. | Szerző: Lótuszvirág |

Ma olvastam egy regényt, A szukkubusz dalát. Van benne egy elvarázsolt író. Ő mondta azt, hogy a belső világa néha sokkal valóságosabb, mint maga a valóság. Ezzel néha én magam is így vagyok. Előfordul, hogy amikor felidézek egy emléket nem tudom eldönteni, hogy ez az álomverzió-e, vagy tényleg így volt, ugyanis gyerekként a legsúlyosabb emlékeimet pár héttel később egyszerűen újraálmodtam. Ezek után különös módon az eredeti emlék elhalványult, megfakult, szinte csak úgy maradt meg a fejemben, mint fogalom, nem pedig élő képként. A kép, ami megmarad az az, amit álmodtam, viszont az meg ettől elkülönülve olyan élénken, valóságosan él bennem, mintha ez lett volna a valós esemény, pedig tudom, hogy nem. Erre amúgy elég sokára jöttem rá. Csak amikor sorozatosan bizonyosodott be, hogy a bennem aktívan munkáló emlék nem pont úgy volt, akkor kezdtem rájönni.

Érdekes, hogy egy ilyen aktív belső életet élő embernek olyan racionalista édesanyja van, mint az enyém. Gyakran mondogatja is, hogy nem ért engem. Szeret, elfogad, de nem tudja, hogyan lehetne engem mondjuk motiválni és azt hiszem, igazából ebbe a belső világomba se lát bele. Mivel pedig nem lát bele, mindig megpróbál kicsalogatni belőle. Mert a valóság jó, a valóság csodás… Az az igazság azonban, hogy sokszor én baromira jól érzem magam ebben az elvarázsolt világban. Tudom, hogy semmi köze a valósághoz és minél több időt töltök benne, annál távolabb kerülök… hát… nos a valóságtól. Attól a világtól, amit a legtöbb ember megél (és ami még a legracionálisabb ember számára is valójában teljes mértékig szubjektív).

Nem érdekes gondolat, hogy az az anyagi világ, ami körül vesz minket valójában hihetetlenül sokszínű? Pedig az ember azt hinné, hogy egyféle. Mert azt gondolnánk, hogy az asztal, amin fáradt lábunkat pihentetjük mindenkinek csupán egy asztal, amin valaki a lábait pihenteti. Pedig valakinek mondjuk már az, hogy az egyik lábunk fent van rajta, azt jelenti, hogy tengerészek vagyunk és hogy merre és mennyit hajóztunk eddig. Pedig nekem, a modern embernek egy valaki, aki pihenteti a lábát az asztalon és az egyetlen, ami eszembe jut, hogy remélem, nem ezen az asztalon szokott enni és legalább mezitláb van.

Szerintem furcsa, hogy a világ annyiféle és olyan, ahányan ránéznek. Hozzáadódnak a tapasztalataink, emlékeink, vagy ezeknek hiánya. Senki és semmi nem lesz egyszerűen csak annyi, amennyi. Sokkal több lesz. Mi töltjük meg. És édesanyám mégis azt akarja, hogy én ezt az anyagi világot figyeljem pontosan úgy, ahogy elképzeljük, hogy az “átlag ember”, egy elképzelt norma teszi. Pedig hát én néha rá se nézek és ha mégis, milliónyi ragyogó, élénk történetet látok bennük. Furcsa kérdéseket teszek fel, amik nekem teljesen logikusnak, érdekesnek tűnnek, ő mégis rám néz és akkor tudom, hogy megint olyasmit kérdeztem, amin ő még soha nem gondolkodott. Egyáltalán a kérdés sem jutott eszébe. Az ilyen kérdéseim rendre nem kapnak választ, vagy csak igen ritkán. Ellenben teljes gyakorlati és igazán kézenfekvő kérdések, megoldások meg nekem nem jutnak eszembe.

Néha amúgy beszélek erről a belső világomról, de sokszor felesleges. Mások nem látják, amit látok.

Egyszer elmentem egy kirándulás keretében Angliába. Keepling házát is meglátogattuk és csordogált a kert hátuljában egy patak. Imádom a patakokat. Mindig megállok és csodálom, ahogy a megtörik a víz felszínén és a meder alján leképeződik. Figyelem a lehajló növényeket, a tiszta köveket és olyan öröm, szépérzet tölti meg a szívem, hogy gyakran úgy érzem, menten túlcsordul. Itt is így tettem. Ragyogóan sütött is a nap (elvégre nyár volt) és én megálltam a kis fahídon, a korlátnak támaszkodtam és gyönyörködtem. A fejemben képek kergetőztek. Elképzeltem, hogy ott áll maga Keepling is, elvadult írói fantáziájával, nézi a vizet, a hatalmas lapuleveleket és a dzsungelre gondol. Úgy képzeltem, látom, amit ő látott. Úgy éreztem, tudom, miért ezzel a kedves, némileg fegyelmezett vadsággal ültette be a kertjét. Elmerültem ebben a gondolatban és hihetetlenül élveztem, amikor odajött mellém valaki és megkérdezte:

– Mit nézel?

Mire én: – Látod? – és a víz felé mutattam. – Ott az a lapulevél olyan szépen hajol a vízre, meg az a virág. Olyan, mint a dzsungel….

A mellettem álló, csak elhúzódott tőlem és megrázta a fejét.

– Nem látom. – Azzal egyszerűen továbbsétált.

Hát így van ez néha az édesanyámmal is…