Tavasz van

2013 április 20. | Szerző: Lótuszvirág

 

Imádom a tavaszt és a nyarat. A jó idő, a kellemes lebegés a kinti hintaágyunkban, a napsütés, a madárcsicsergés, a friss levegő, a bódító örömáradat, ami eltölt… Nincs számomra ennél nagyobb szerelem. Persze nem mindenki van ezzel ugyanígy. Ma szembe kerültem azzal, hogy ugyan hetek óta a barátaim is csak nagy ritkán szagolnak felém, ma két srác is rám írt, hogy hogy vagyok, megvagyok-e még. Ebből az egyikkel kb másfél hónapja szakítottam, a másik meg nem titkoltan meg akar dönteni (ami megmondom őszintén nem túlzottan van ínyemre), még sem küldöm el, mert volt osztálytárs, meg hát mindig él bennem a remény, hogy hátha inkább haverkodni akar.

Nah mindegy. Szóval meglepetten mondom Anyának, hogy én ezt nem értem. Mi ez a hirtelen népszerűség, amikor az exem a köszöntő üzenetre se reagált úgy egy hónapja, ez a srác meg másfél hónapja felém se szagolt. Mire édesanyám nemes egyszerűséggel:

– Tavasz van. – S lőn! Minden világossá vált számomra.

Mert nekem mi a tavasz és a nyár? Megmondom őszintén henyélés, úszás, sportolás, olvasgatás a szabadban, napozás és vitorláshajózás. Ez pedig számomra több, mint elég. Ilyenkor képes vagyok hamarabb suliba menni csak azért, hogy a megállókat, amiket villamossal teszek meg télen, ilyenkor lesétáljam, ha pedig van még időm, leülök valamelyik kedvenc parkomban egy padra és figyelem a szökőkutat, a Dunát, embereket, akármit, amihez kedvem van. Kényelmesen hátradőlök és olyan módon élvezem és szívom magamban az életet, ahogy soha máskor.

De nem mindenkinek elég ennyi. Van, aki ilyenkor összeruccan a haverokkal, sőt ki se szállnak egymás nyakából, felcsípnek egy barátnőt, akivel kihempereghetik a bennük doboló életet. Én azonban ezt az életet ilyenkor csak mélyen magamba szívom. Gyönyörködöm a csillagokban éjszaka, élvezem a balzsamos levegőt, barátnőmmel karon ragadva egymást pedig órákig beszélgetünk, miközben eltévedősdit játszunk. Csodálom és mélyen beszívom a langyos eső utáni levegőt, hallgatom a halk motozást az ablakon, de van olyan is, hogy a terasz biztonságából figyelem.

Úgy örülök, hogy végre itt van a késő tavasz. Ennél jobban ugyanis már csak a vénasszonyok nyarát imádom. 🙂

Szóval, srácok! Itt a tavasz! ^^ Végre. Ezt is kiböjtöltük 🙂

Gesztenyés a hold?

2013 április 14. | Szerző: Lótuszvirág

Ma sütit sütöttem Apának szülinapja alkalmából. Közös nagy kedvencünk a dobos torta (viszont ennyire ügyes még nem vagyok), de nála abszolút második az úgy nevezett gesztenyés hold. Van egy piskóta alul, fölötte vajas-gesztenyepürés-rumaromás krém és csokibevonat a tetején. Most először csináltam csokibevonatot olvasztott csokiból és nagyon izgalmas volt. 🙂 Egész jól sikerült még a bevonat is (mármint első próbálkozáshoz képest, viszont a holdformák kiszabásával alaposan megküzdöttem és egy idő után fel is adtam. Hogy miért?

Észrevettem egy ideje, hogy minden egyre silányabb minőségű a piacon. Az első farmerjaimat évekig tudtam hordani, a mostaniakat hízástól-fogyástól függetlenül fél évig, mert egyszerűen pikk-pakk elkopnak és kiszakadnak, ami dizájnos a térdnél, viszont ciki a combtőnél belül. Ma azt is megtanultam, hogy íme, az ipar már a konyhai eszközök alapanyagán is ott spórol ahol tud és oly annyira, hogy az sem számít nekik, így mennyire lesz közveszélyes az eszköz. Ugyanis vannak ezek a szép kerek szaggatók, amikkel pogácsákat lehet szaggatni. Mi ezt szoktuk használni a holdacskák készítéséhez is. Forróvízbe mártjuk és formára szaggatjuk a kész süteményt. Mivel elég sok rétegen kell átküzdeni magunkat, fontos szerepet játszik a szaggató fogója, ami ebben az esetben egyetlen egy darab baromira vékony lemezke volt. Ha egy ici-picit jobban megszorítottam a kelleténél (és még különösebb erőt nem is fejtettem ki rá, de komolyan), akkor már meg is vágta a lemez éle az ujjam. Nem is kicsit. Szóval most nehezemre esik a gépelés, de azért mivel óvatos voltam, a 10 ujjamból 8-at tudok használni. 😛 Kár hogy a hiányzó kettőből a jobb mutató az egyik. Nah mindegy. Amikor erre rájöttem és még a csokibevonatot is törte a nyomorult minden forróvíz ellenére is, késre váltottam és egyszerűen felkockáztam a maradékot. Itt érdekes módon már működött a forró vizes trükk is és a kezemet sem vagdostam össze.

Apának tetszett az ajándék és ez a fontos. 🙂 Én pedig megnyugodhattam, hogy a sütés még mindig megy nekem.

Eszembe jutottak gimnáziumi éveim, amikor ha nagyon feldúlt voltam, miután hazacsattogtam, beettem magam a konyhába és nekiálltam sütni. Szigorúan muffint sütöttem minden ilyen alkalommal és kísérletezgettem, hogy hogyan lesz még puhább, még krémesebb, szinte olvadékony a tészta, vagy hogy ezt, meg azt adom hozzá, hogyan változik az íze, etc. A végeredményt persze hosszasan kóstolgattam is, szóval akkoriban nem fenyegetett az elfogyás esélye. 😀 De jó volt. Kikapcsolt és megnyugtatott. Érdekes módon mindig ezt érzem sütésnél. Főzésnél könnyebben stresszelek és nem mondom, hogy nem rontottam el még süteményt, de olyankor erőt veszek magamon és megcsinálom újra, jobban. Ma is elsőre elszúrtam a piskótát (egy kicsit összeesett), mert már régen készítettem, emiatt pedig nem jól emlékeztem a receptre. Akkor fogtam magam, megcsináltam újra és büszkén árulom el, hogy másodjára tökéletes lett. Habkönnyű, olvadékony, puha. 🙂 Kár, hogy végül egy picikét túlsütöttem. Ilyen már nagyon rég nem esett meg velem, most sem arról van szó, hogy odaégett volna, éppen csak nem aranyló barna volt, hanem egy árnyalattal sötétebb és ettől nem annyira puha és könnyű, mint ahogy szerettem volna.

Ma nagyon sokat takarítottam is, úgyhogy amikor végre leülhettem, az felért egy mennyei áldással. Lassan pedig ágyba zuhanok, csak előtte még megnézek egy részt az egyik kedvenc animémből (kettő van), a Chihayafuruból. Ha valaki olyan animére vágyik, ami bevezetést nyújt a japán kultúra kevésbé ismert arcába, annak szívesen ajánlom. 🙂 De ezen felül is eszméletlenül jó.

Új dizájn meg egyebek

2013 április 14. | Szerző: Lótuszvirág

Megküzdöttem ezzel a dizájnnal, de úgy érzem, megérte. Van új előkészített dizájnom is, mert már nagyon akartam valami egyedit. Amilyen lelkesedéssel nekiálltam, az elkövetkezendő egy évre kipipálhatom a blogdizájnokat. 😀

Nagyon sokat gondolkodtam, miről írjak ma, vagyis hát mindezt tegnapra szántam, de mint mondtam, nagyon elhúzódott a dizájnszerkesztés és nem is hiszem, hogy igazából a végére értem volna. Szeretnék majd valami kreatívabbat később, ami kicsit komolyabb, mint ez a tákolmány (ami mellesleg nekem tetszik és mivel az első önálló dizájnom, legyetek velem kíméletesek, jó?).

Az elmúlt két napban sulim volt, szóval most fel vagyok pörögve. Imádom ezeket az órákat. Ebben a félévben sikerült valahogy a jobbakat összegyűjtenem. 🙂 Volt pl. szombat reggel szocpszichóm és esküszöm, sajnáltam, hogy 3 órányi fejtágítás után véget ért az óra, mivel eszméletlen sok kérdésem lett volna. Sőt, van is. Mostanában amúgy is rá vagyok kattanva a pszichológiára, szóval szabadidőmben a laza 967 oldalas szocpszichó könyvemmel a hónom alatt közlekedek és olvasom minden szabad pillanatomban.

A másik nagy kedvencem “A nem keresztényi vallás és a film” címre hallgat. 🙂 Az előadó, aki tartja, eszméletlen koponya. Mindent fejből, jegyzet, ppt nélkül. Az óráin lazán körmölök 6-8 oldalakat (úgy, hogy a 3 órából fél órát mindig filmezünk az aktuális anyaghoz kapcsolódóan) és itt is fellép az a bizonyos jelenség, amikor sírni támad kedvem, amikor azt mondja, óra vége. Élvezem az előadásait a buddhizmusról, a hinduizmusról, meg mindenről, amit eddig vettünk. Érdekesen tálalja ezeket a vallásokat. Valahogy a tudós szemével néz rájuk és ettől egyáltalán nem lesz a dolog száraz, vagy unalmas, sokkal inkább lényeglátó. Ráadásul mindettől függetlenül az előadásait áthatja a lelkesedés. 🙂 Szeretem azokat az előadókat, akiknél ennyire érezni lehet a szeretet saját tudománya iránt.

Néha elgondolkodom, hogy mi lesz velem öt-tíz év múlva. Amikor ilyen kérdéseket tesznek fel nekem, vagy én teszek fel magamnak, sosem tudok válaszolni. Egy fél évvel ezelőtt még Dániába akartam menni Népfőiskolára a suli befejezte után, vagy jógaoktató főiskolai képzésre. Mostanában a pszichológián gondolkodom, vagy az andragógia folytatásán és ezt is levelező szakon mindenféleképpen. Arra jöttem rá ugyanis, hogy tetszik, hogy a tanárok egyenrangú felekként viselkednek velünk. Tudom, hogy jelentősen fiatalabb vagyok a legtöbb évfolyamtársamnál, de néha kezdem úgy érezni, felnövök ehhez a világhoz és ráadásul az itt tanulók olyan kedvesek. Megmelengeti a szívemet, amikor rám mosolyognak a folyosón és köszönnek nekem, majd megállítanak pár szóra és egyszerűen csak megkérdezik, hogy vagyok, mi van velem, mert ebben a félévben kevesebb a közös óránk. 🙂 A tanárokhoz pedig ha odamegyek egy problémával, akkor simán lehetek magabiztos, ugyanakkor tiszteletteljes, nem utasítanak rendre, hanem megoldást keresnek velem a problémákra.

Arra is rájöttem mostanában, hogy tulajdonképpen szép vagyok. Oké, mostanában kicsit összekaptam magam (főleg fenék tájékon), de az arcom szép. Mindig rosszul éreztem magam az arcbőröm miatt, tinédzser koromban ugyanis tele voltam aknékkal és az a baj, hogy ez minden igyekezetem ellenére sem múlt el nyomtalanul. Ráadásul nem két sebhely akad szintén az arcomon (komolyan… A testemen máshol van összesen kettő, vagy három kisebb, de az arcomon persze, hogy négy). Talán csak az udvariasság mondatta mindig az emberekkel azt, hogy “áh! Nem is látszik!”, de bennem akkor is mindig komoly tehetetlenség és szégyenérzet dolgozott. Anyukám egyszer azt mondta, hogy amikor őszintén nevetek úgy ragyogok, hogy akkor tényleg nem lehet észrevenni. Érthető módon még nem láttam magam ilyen módon nevetni, de a minap elkaptam magam a tükörben véletlenül és tényleg. Szép voltam. Olyan… jó érzés volt tudni, hogy szép vagyok. Tudom, hogy ez hiúságnak és egoista dolognak tűnik és nem lehet úgy beszélni róla, hogy ne keltsen a dolog visszás érzést az olvasóban, de… Most őszintén. Mi jobb? Ha az ember utálja magát, szégyenli ahogy kinéz és ettől megkeseredett, szomorú ember, vagy ha belátja, hogy a tökéletlenségével együtt szép? Én az utóbbira szavazok. 🙂 Mert lehet, hogy nem puha és sima az arcbőröm és nincs olyan alkatom, mint a modelleknek, de azért így is szép vagyok. A magam módján.

Kávé, tea, novella és a műszempilla – avagy a női lélek megfejthetetlen és kusza (mint mindig) :)

2013 április 11. | Szerző: Lótuszvirág

Ma elég furcsa napom volt. A munkáltatóm reggel hétkor keltett és megbízott egy feladattal, ami nem tűrt halasztást, szóval tőlem szokatlan módon kávéval kezdtem a napot, majd hogy háborgó lelkiismeretemet megnyugtassam, megittam rá fél liter mentateát. Olyan friss, üde és energikus lettem, hogy nagy lendületemben még egy 7 oldalas novellát is megírtam. Gondolkodtam rajta, hová tölthetném fel, de lehet, hogy végül ez is csak bekerül egy mappába a gépemen és 1 hét múlva arra sem fogok emlékezni, hogy a mai napon írtam. 😛 Mert ilyen vagyok. A saját írásaimat 1-2 hónap után képes vagyok úgy visszaolvasni, mintha valaki másé lenne. Olykor még az is előfordul, hogy oly módon elfeledkezem bizonyos versekről, történetekről, hogy később az Istennek sem akarom elhinni, hogy azt én írtam (pedig ha más írása lenne, a nevét is mellé firkantottam volna). Ilyenkor megesik, hogy napokig agyalok, hogy “oké-oké, úgy tűnik az enyém, de biztos?” Komolyan, mint egy felelőtlen srác a DNS teszt előtt, aki sehogy sem akarja elhinni, hogy a Sors ilyen tréfát űzött vele és van egy gyereke.

Egyébként ma este kipróbáltam végre a műszempilláimat és aaaztaaaa mindeniiiit…! Csodálatos. 🙂 Mondjuk nekem alapból is hosszúak és sűrűek a szempilláim, de nem ennyire. Szóval eldobtam az agyam. Megmondom őszintén, csak bámultam magam a tükörben és folyton pillogtam, mint akinek a szemébe ment valami. Most pedig, hogy már ilyenem is van, el is ájultam attól, hogy milyen jól áll, már csak egy kérdés maradt. Mégis hova a fenébe fogom én ezt hordani? 😛 Bulizni majdhogynem szökőévente egyszer megyek. Tulajdonképpen ha nagyon erőlködöm, max a melóba, vagy a suliba vehetem fel, de most erre elhasználni? Ez olyan oktondiságnak tűnik. Nah mindegy, majd még kitalálom.

Amúgy az abszolút mennybéli színésznő megjelenéshez már csak az a minusz 15-20 kiló hiányzik, szóval mostantól tényleg komolyan veszem a diétát, meg a testmozgást. Nincs mese.

Ma időben kell lefeküdnöm, szóval még csak ezt, meg azt megnézem és megcsinálom előtte, aztán már… 😉

Good luck, Boy!

2013 április 10. | Szerző: Lótuszvirág

Sokat olvasni arról, hogy baj van a nemi szerepekkel. Ez szerintem is teljes mértékig így van.

Nem mondom, hogy minden férfi egyforma, nem mondom, hogy mind ugyanolyan (bár néha a számra kívánkozik ez a mondat), mivel nem ismerem mindet. De azt el kell ismernem, hogy a férfiak, akikkel eddig dolgom volt nagyjából két-három csoportba lehet sorolni. Passzintsátok hozzá, hogy egy ideje nem vagyok jó véleménnyel róluk az eggyel ezelőtti pocsék kapcsolatom miatt (is).

Azt mondják, mások úgy viselkednek velünk, mint ahogy mi velük. Ha ezt vesszük alapul, nagy baj lehet velem.

Majd egy éve végeztem egy tesztet, aminek csúfos vége lett. Amikor el kezdtem járni az Exemmel, egy srác szerelmet vallott nekem. Olyan fajta szerelemvallás volt ez, mint amilyeneket a középkorban tettek a kereszteslovagok szívük hölgyének. Afféle: “csak el szerettem volna mondani, hogy mennyire szeretem önt, de tudom, hogy kegyednek férje van”. Punkt. Meggyötört önérzetemnek a majd 2 évnyi kínlódás után jól esett volna némi egósimogatás. Szóval felhívtam, elmondtam neki. Reakció?

– Figyelj! Ha kedved lenne egy gyors numerához, egy óra alatt oda tudok érni.

Köszönöm, történet vége. 😛

Valószínűleg túlzottan romantikus léleknek számíthatok, mivel van az a hülye elvárásom a szerelemmel kapcsolatban. Mármint hogy legyen. 😛 Nekem a szex, a párkapcsolat így kerek, így egész. Kipróbáltam anélkül, nekem nem megy. És talán épp emiatt abba az idióta táborba tartozom, akit ugyan egy darabig mulattat, hogy kívánatosnak tartanak, kocsonyán lóg szemük, szájuk, de nem vagyok a gyors numerák híve. Engem előbb randira kell vinni és meg kell hódítani. Ehhez meglehet, hogy nem vagyok elég jó nő.

Amikor látom, hogy egy srác csak megdöntésre játszik, akkor felvetem: “Jó, próbálj meghódítani! Majd meglátjuk.” Ennél a lehajtónál szoktak szépen lefarcolni. 😛

Kérdés özön az univerzumba: Komolyan! Udvarolni már luxus? Elvarázsolni egy nőt és férfiként viselkedni, nem pedig farkát kergető kiskutyaként már nem divat? Hová lettek a Férfiak? Igen, így nagy F-fel. Hová lettek? Hm?

Amikor az a srác felajánlotta a gyors numerát, közöltem, hogy nekem az előjátékba a randi is beletartozik. Ezek után persze el akart vinni randizni, de… Komolyan! Van aki erre így igent mondana? Nincsenek nekem illúzióim a féfiakkal kapcsolatban. Rengeteg pszichológiai könyvet olvastam ahhoz, hogy tudjam, első nekik a fajfenntartás és igen, nekik nem a hosszútáv a fontos (persze kivételek léteznek, szóval legyen szíves, akinek nem inge… Hisz tudjátok), hanem… hát… nos, a sokszínűség. De én egyenes ember vagyok és ízig-vérig nő.

Kicsit belefásultam a sok testemet csodáló kocsonyán lógó szempárba, amik ledegradálják az egész lényemet 3 pontra… Jobb esetben négyre. És ebből egyik sem az eszem, vagy a személyiségem. Ha pedig valaki végre engem is érdekel, meg én is őt… Nos… Eli barátom mondta nekem egyszer: “Ha annyi 10 Ft-osom lenne, mint ahányszor azt kérdezted tőlem, hogy miért nem harcol érted senki, milliomos lennék.” Mert ez van. Ha én úgy döntök, hogy egy kapcsolatnak vége, vagy bizonytalan vagyok, soha senki nem jött még azt mondani: “Héj! Itt vagyok! Én akarlak. Beszéljük meg!” Még az a srác se látogat el hozzám, aki másfél utcányira lakik tőlem. Persze nem fogok elfutni az elől, akivel működik, de az az igazság, hogy sokszor úgy érzem, túl egyszerűen engednek el. Elhidegültek az emberek egymástól. Már kevesebb az élőszó, mint a chat, vagy a telefon. De nem, még telefon sincsen.

Egy olyan barátom volt, aki nem volt lusta elém jönni, amikor randiztunk. Nem vagyok amúgy lusta, imádok sétálni és bárhová elmegyek, ez igazából nem gond, csak más érzés, amikor valakit érdekelsz annyira, hogy várjon rád, eléd menjen és veled sétáljon el akárhová. Persze ésszerű keretek között, azért egy őrült, elmebeteg zaklatót senki nem szeretne… 😛

De azt kell mondanom, hogy igen. Én a romantikus fajta vagyok. Igen, én szerelemre és férfira vágyom. Egy figyelmes, kedves férfira, aki bizonyos szempontból épp olyan régivágású, mint én. Szóval, aki engem akar, az egészben akarjon. Ne csak az ágyába! És az első randit se közös filmnézésre tervezze a saját lakásába (totál nyilvánvaló céllal), hanem… Hisz tudjátok.

Szóval sok szerencsét, srácok! Engem meg kell hódítani. Igen, én az a fajta vagyok. Búcsúzóul pedig egy nagyon jó szám:

Anima Sound System: Good luck Boy (Igen, ez adta a cím ötletét.)

“Nem látom”

2013 április 10. | Szerző: Lótuszvirág

Ma olvastam egy regényt, A szukkubusz dalát. Van benne egy elvarázsolt író. Ő mondta azt, hogy a belső világa néha sokkal valóságosabb, mint maga a valóság. Ezzel néha én magam is így vagyok. Előfordul, hogy amikor felidézek egy emléket nem tudom eldönteni, hogy ez az álomverzió-e, vagy tényleg így volt, ugyanis gyerekként a legsúlyosabb emlékeimet pár héttel később egyszerűen újraálmodtam. Ezek után különös módon az eredeti emlék elhalványult, megfakult, szinte csak úgy maradt meg a fejemben, mint fogalom, nem pedig élő képként. A kép, ami megmarad az az, amit álmodtam, viszont az meg ettől elkülönülve olyan élénken, valóságosan él bennem, mintha ez lett volna a valós esemény, pedig tudom, hogy nem. Erre amúgy elég sokára jöttem rá. Csak amikor sorozatosan bizonyosodott be, hogy a bennem aktívan munkáló emlék nem pont úgy volt, akkor kezdtem rájönni.

Érdekes, hogy egy ilyen aktív belső életet élő embernek olyan racionalista édesanyja van, mint az enyém. Gyakran mondogatja is, hogy nem ért engem. Szeret, elfogad, de nem tudja, hogyan lehetne engem mondjuk motiválni és azt hiszem, igazából ebbe a belső világomba se lát bele. Mivel pedig nem lát bele, mindig megpróbál kicsalogatni belőle. Mert a valóság jó, a valóság csodás… Az az igazság azonban, hogy sokszor én baromira jól érzem magam ebben az elvarázsolt világban. Tudom, hogy semmi köze a valósághoz és minél több időt töltök benne, annál távolabb kerülök… hát… nos a valóságtól. Attól a világtól, amit a legtöbb ember megél (és ami még a legracionálisabb ember számára is valójában teljes mértékig szubjektív).

Nem érdekes gondolat, hogy az az anyagi világ, ami körül vesz minket valójában hihetetlenül sokszínű? Pedig az ember azt hinné, hogy egyféle. Mert azt gondolnánk, hogy az asztal, amin fáradt lábunkat pihentetjük mindenkinek csupán egy asztal, amin valaki a lábait pihenteti. Pedig valakinek mondjuk már az, hogy az egyik lábunk fent van rajta, azt jelenti, hogy tengerészek vagyunk és hogy merre és mennyit hajóztunk eddig. Pedig nekem, a modern embernek egy valaki, aki pihenteti a lábát az asztalon és az egyetlen, ami eszembe jut, hogy remélem, nem ezen az asztalon szokott enni és legalább mezitláb van.

Szerintem furcsa, hogy a világ annyiféle és olyan, ahányan ránéznek. Hozzáadódnak a tapasztalataink, emlékeink, vagy ezeknek hiánya. Senki és semmi nem lesz egyszerűen csak annyi, amennyi. Sokkal több lesz. Mi töltjük meg. És édesanyám mégis azt akarja, hogy én ezt az anyagi világot figyeljem pontosan úgy, ahogy elképzeljük, hogy az “átlag ember”, egy elképzelt norma teszi. Pedig hát én néha rá se nézek és ha mégis, milliónyi ragyogó, élénk történetet látok bennük. Furcsa kérdéseket teszek fel, amik nekem teljesen logikusnak, érdekesnek tűnnek, ő mégis rám néz és akkor tudom, hogy megint olyasmit kérdeztem, amin ő még soha nem gondolkodott. Egyáltalán a kérdés sem jutott eszébe. Az ilyen kérdéseim rendre nem kapnak választ, vagy csak igen ritkán. Ellenben teljes gyakorlati és igazán kézenfekvő kérdések, megoldások meg nekem nem jutnak eszembe.

Néha amúgy beszélek erről a belső világomról, de sokszor felesleges. Mások nem látják, amit látok.

Egyszer elmentem egy kirándulás keretében Angliába. Keepling házát is meglátogattuk és csordogált a kert hátuljában egy patak. Imádom a patakokat. Mindig megállok és csodálom, ahogy a megtörik a víz felszínén és a meder alján leképeződik. Figyelem a lehajló növényeket, a tiszta köveket és olyan öröm, szépérzet tölti meg a szívem, hogy gyakran úgy érzem, menten túlcsordul. Itt is így tettem. Ragyogóan sütött is a nap (elvégre nyár volt) és én megálltam a kis fahídon, a korlátnak támaszkodtam és gyönyörködtem. A fejemben képek kergetőztek. Elképzeltem, hogy ott áll maga Keepling is, elvadult írói fantáziájával, nézi a vizet, a hatalmas lapuleveleket és a dzsungelre gondol. Úgy képzeltem, látom, amit ő látott. Úgy éreztem, tudom, miért ezzel a kedves, némileg fegyelmezett vadsággal ültette be a kertjét. Elmerültem ebben a gondolatban és hihetetlenül élveztem, amikor odajött mellém valaki és megkérdezte:

– Mit nézel?

Mire én: – Látod? – és a víz felé mutattam. – Ott az a lapulevél olyan szépen hajol a vízre, meg az a virág. Olyan, mint a dzsungel….

A mellettem álló, csak elhúzódott tőlem és megrázta a fejét.

– Nem látom. – Azzal egyszerűen továbbsétált.

Hát így van ez néha az édesanyámmal is…

Lótuszvirág

2013 január 4. | Szerző: Lótuszvirág

– Mester! Mi a Lótuszvirág, mielőtt kiemelkedik a vízből?

Csimon így felelt:

– Lótuszvirág.

– És a mi a Lótuszvirág, miután kiemelkedett a vízből?

– Lótuszlevél.

 

/Gyémánt és Lótusz – Zen tanmesék és versek/