Új dizájn meg egyebek

2013 április 14. | Szerző: Lótuszvirág |

Megküzdöttem ezzel a dizájnnal, de úgy érzem, megérte. Van új előkészített dizájnom is, mert már nagyon akartam valami egyedit. Amilyen lelkesedéssel nekiálltam, az elkövetkezendő egy évre kipipálhatom a blogdizájnokat. 😀

Nagyon sokat gondolkodtam, miről írjak ma, vagyis hát mindezt tegnapra szántam, de mint mondtam, nagyon elhúzódott a dizájnszerkesztés és nem is hiszem, hogy igazából a végére értem volna. Szeretnék majd valami kreatívabbat később, ami kicsit komolyabb, mint ez a tákolmány (ami mellesleg nekem tetszik és mivel az első önálló dizájnom, legyetek velem kíméletesek, jó?).

Az elmúlt két napban sulim volt, szóval most fel vagyok pörögve. Imádom ezeket az órákat. Ebben a félévben sikerült valahogy a jobbakat összegyűjtenem. 🙂 Volt pl. szombat reggel szocpszichóm és esküszöm, sajnáltam, hogy 3 órányi fejtágítás után véget ért az óra, mivel eszméletlen sok kérdésem lett volna. Sőt, van is. Mostanában amúgy is rá vagyok kattanva a pszichológiára, szóval szabadidőmben a laza 967 oldalas szocpszichó könyvemmel a hónom alatt közlekedek és olvasom minden szabad pillanatomban.

A másik nagy kedvencem “A nem keresztényi vallás és a film” címre hallgat. 🙂 Az előadó, aki tartja, eszméletlen koponya. Mindent fejből, jegyzet, ppt nélkül. Az óráin lazán körmölök 6-8 oldalakat (úgy, hogy a 3 órából fél órát mindig filmezünk az aktuális anyaghoz kapcsolódóan) és itt is fellép az a bizonyos jelenség, amikor sírni támad kedvem, amikor azt mondja, óra vége. Élvezem az előadásait a buddhizmusról, a hinduizmusról, meg mindenről, amit eddig vettünk. Érdekesen tálalja ezeket a vallásokat. Valahogy a tudós szemével néz rájuk és ettől egyáltalán nem lesz a dolog száraz, vagy unalmas, sokkal inkább lényeglátó. Ráadásul mindettől függetlenül az előadásait áthatja a lelkesedés. 🙂 Szeretem azokat az előadókat, akiknél ennyire érezni lehet a szeretet saját tudománya iránt.

Néha elgondolkodom, hogy mi lesz velem öt-tíz év múlva. Amikor ilyen kérdéseket tesznek fel nekem, vagy én teszek fel magamnak, sosem tudok válaszolni. Egy fél évvel ezelőtt még Dániába akartam menni Népfőiskolára a suli befejezte után, vagy jógaoktató főiskolai képzésre. Mostanában a pszichológián gondolkodom, vagy az andragógia folytatásán és ezt is levelező szakon mindenféleképpen. Arra jöttem rá ugyanis, hogy tetszik, hogy a tanárok egyenrangú felekként viselkednek velünk. Tudom, hogy jelentősen fiatalabb vagyok a legtöbb évfolyamtársamnál, de néha kezdem úgy érezni, felnövök ehhez a világhoz és ráadásul az itt tanulók olyan kedvesek. Megmelengeti a szívemet, amikor rám mosolyognak a folyosón és köszönnek nekem, majd megállítanak pár szóra és egyszerűen csak megkérdezik, hogy vagyok, mi van velem, mert ebben a félévben kevesebb a közös óránk. 🙂 A tanárokhoz pedig ha odamegyek egy problémával, akkor simán lehetek magabiztos, ugyanakkor tiszteletteljes, nem utasítanak rendre, hanem megoldást keresnek velem a problémákra.

Arra is rájöttem mostanában, hogy tulajdonképpen szép vagyok. Oké, mostanában kicsit összekaptam magam (főleg fenék tájékon), de az arcom szép. Mindig rosszul éreztem magam az arcbőröm miatt, tinédzser koromban ugyanis tele voltam aknékkal és az a baj, hogy ez minden igyekezetem ellenére sem múlt el nyomtalanul. Ráadásul nem két sebhely akad szintén az arcomon (komolyan… A testemen máshol van összesen kettő, vagy három kisebb, de az arcomon persze, hogy négy). Talán csak az udvariasság mondatta mindig az emberekkel azt, hogy “áh! Nem is látszik!”, de bennem akkor is mindig komoly tehetetlenség és szégyenérzet dolgozott. Anyukám egyszer azt mondta, hogy amikor őszintén nevetek úgy ragyogok, hogy akkor tényleg nem lehet észrevenni. Érthető módon még nem láttam magam ilyen módon nevetni, de a minap elkaptam magam a tükörben véletlenül és tényleg. Szép voltam. Olyan… jó érzés volt tudni, hogy szép vagyok. Tudom, hogy ez hiúságnak és egoista dolognak tűnik és nem lehet úgy beszélni róla, hogy ne keltsen a dolog visszás érzést az olvasóban, de… Most őszintén. Mi jobb? Ha az ember utálja magát, szégyenli ahogy kinéz és ettől megkeseredett, szomorú ember, vagy ha belátja, hogy a tökéletlenségével együtt szép? Én az utóbbira szavazok. 🙂 Mert lehet, hogy nem puha és sima az arcbőröm és nincs olyan alkatom, mint a modelleknek, de azért így is szép vagyok. A magam módján.